Élet (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)
Lesimítottam a szoknyám, mielőtt beszáltam volna az Audiba. Mindig is szerettem, ha a konzulátusok ilyen autót küldtek értem. Elegáns, erős, biztonságos. Nyugalmat sugárzó, ami igazán rám fért az előttem álló feladatot tekintve. Egy diplomata mellé rendeltek asszisztensnek. Bár, megvannak a maga emberei, egy plusz kommunikátor mindig jól jöhet, ha el kell simítani a vitás ügyeket, avagy kell egy kis plusz szín a társaságba. És ez lennék én. Néha magam is meglepődöm a helyzetem, a munkám komolyságán. Mert én élvezem a feladataimat, nem érzem tehernek.
Indulás előtt megkaptam a mappát, amelyben leendő munkatársamról volt bővebb információ. Iskolák, munkásság, célok, eredmények, gondoltam végig magamban, hogy mikről fogok olvasni. Csak az autóban kényelmesen elhelyezkedve láttam neki a felkészülésnek. Ahogy kinyitottam a mappát, egy nagyon megnyerő, középkorú férfi arcképe nézett vissza rám. Sötét haj, kifejező, élénk szemek, egyenes orr és áll. Telt ajkak, férfihoz képest is igen formásak. Azon kaptam magam, hogy mint férfit nézegetem, és gyorsan tovább is lapoztam, mielőtt az élénk képzeletem elragadott volna.
Iskolái, eredményei láttán kétségem sem volt afelől, hogy egy komoly, magasan művelt férfival lesz dolgom. Pár mély lélegzetet vettem, igyekeztem kitisztítani a fejem, nyugodságot költöztetni a lelkembe.
Az én időérzékem szerint hamar érkeztünk meg hatalmas kapu elé, amely a konzulátus előtt húzódott. Régi stílusú, kovácsolt vas kapu magasodott előttünk. Egy igazolvány felmutatása, és máris utat engedtek nekünk az épülethez. Elgurultunk a krémszínűre festett hatalmas ház előtt, és azt megkerülve egy mélygarázsba vezetett tovább az utunk. Még nem jártam ebben az épületben korábban, így nagyon reméltem, hogy a fogadásomra rendelt kolléga valóban a megbeszélt helyen és időben fog megjelenni.
A félelmem alaptalannak bizonyult, mert egy öltönyös férfi már várt minket a garázsban. A nevét nem tudtam, de arcról már ismertem, valahol már találkozhattunk. Egy gyors bemutatást követően felvezetett a nagykövet úrhoz. A liftben halkan oda súgta, hogy a nagykövet úrnak ma igen sűrű napja van, de megígérte, hogy szán rám pár percet.
Püff neki, gondoltam magamban. Lesz cirka 5 percem, hogy meggyőzzem róla, imádni fog velem dolgozni, számíthat rám. Pár mély lélegzet következett, több időre számítottam.
Kinyílt a liftajtó és a kolléga határozott léptekkel jobbra indult a folyosón. Igyekeztem nem futólépésben követni, de igencsak igyekeznem kellett, hogy lépést tarthassak vele. Újabb váratlan mozdulatként hirtelen megállt egy ajót előtt, én pedig madjnem neki ütköztem.
- Itt is volnánk. Kérem, itt várakozzon. - mondta és mielőtt kinyithattam volna a számat, már el is tűnt az ajtó mögött. Kihúztam magam, elővarázsoltam az egyik legszebb mosolyom és vártam, hogy bebocsátást nyerjek. Egy perc nem telt el, és már nyílt is az ajtó.
Beléptem és a nagykövet úr már állt is fel az asztalától, hogy elém jöjjön. Kaptam tőle egy mosolyt, de a szemén láttam, hogy a gondolati sokfele szaladnak közben.
- Üdvözlöm kisasszony. Ne haragudjék, hogy nem magam mentem ön elé, de láthatja, ma nálunk nagy forgalom van. - beszéd közben már nyújtotta is felém a kezét, s én határozottan, de nem erősen viszonoztam szívélyes fogadtatást. A keze meleg volt, puha és finom érintésű.
- Üdvözletem, nagykövet úr. Köszönöm, hogy tudott ma fogadni, a tengernyi teendője mellett. - mosolyogtam rá. Elengedte a kezem és hellyel kínált.
- Nézze, az a helyzet, hogy ma nem fogok tudni magára annyi időt szánni, amennyit szeretnék. De kívánatosnak tartanám, ha a közelemben maradna megfigyelőként...