Petur (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)
Az itt töltött majd 4 év után is beleborzongok az elektromágneses zár berregésébe és a súlyos vasrács döndülésébe. A civil ruha érintése csak fokozza a kényelmetlen érzést. Az üvegablak mögül nyújt át néhány papírt a tiszt.
- Itt írja alá, hogy átvette a pénzét és az értéktárgyait! A többi holmiját megkapta a raktárban?
Csak bólintok és felmutatom kis hátizsákomat. Örülnöm kellene, de a kinti világ közelsége furcsa félelmet kelt bennem.
- Na! Jó napot! Igyekezzen nem visszakerülni! - hangzik a viccesnek szánt búcsú köszönés.
Majdnem kicsúszik a számon a "Viszont látásra!", végül én is egy "Jó napot kívánok!" félét motyogok. Aztán már a nehéz vasajtón kívül nézelődök. Nem vár senki, nem is számítottam rá. Már a fogságom elején megszakadt a kapcsolatom a néhány baráttal. Az utolsó hírek szerint az élettársam az ügyvéddel bútorozott össze. Legalább nekik nem vagyok az adósuk... Talán már másnak sem.
Arcomat a tavaszi napfénybe fordítom lehunyt szemmel. Mélyet lélegzek a város kicsit benzingőzös levegőjéből. Ez lenne a szabadság illata? Az első száz méter után megnyugszom. Nem mutogatnak rám ujjal az emberek, nem is nagyon néznek rám, ahogy elsietnek mellettem. A hivatalos ügyeimmel hamar végzek. A nevelőtől kapott címeket is lejárom pár óra alatt. Munka nincs és ígéret se nagyon. Legalább a szálláshely normálisnak tűnik.
A következő napok, hetek is az ajtókról szólnak. Csak ezek nem mögöttem záródnak be, hanem ki sem nyílnak előttem. A szálláson sem maradhatok tovább. Munkát továbbra sem kapok. Egy normálisabb HR-s azzal vigasztal: "Azoknak sem tudunk munkát adni, akik büntetlenek." Ő legalább őszinte.
Pénzem elfogyott, az is, amit a pár értéktárgyamért kaptam. egy jobb időket idéző óra és egy gyűrű került a zaciba. Legalább nem rángatják le a kezemről valami könnyű pénzre leső suhancok. Napok óta nem ettem, időnként elhomályosul az utca képe előttem. Nem is tudom pontosan hol járok. Arra sem tudnék válaszolni, miért mászkálok itt. Nem keresek semmit. Csak az dobol a fülemben, hogy ennem kell valamit. Csendes környék, 10-15 perce nem láttam járókelőt, autót is csak kettőt. Egy többszintes ház emeletén egy résnyire nyitott erkélyajtón akad meg a szemem. "Te nem vagy betörő!" kiállt bennem egy hang.
Nem, nem vagyok, de éhen pusztulni sem akarok. Az alacsony kerítést könnyen leküzdöm. Óvatosan körülnézek. A kert valamikor szép lehetett, most kertész kezéért kiállt. A szuterén ablakai, ajtaja, gondosan bezárva. Felpillantok a nyitott erkélyajtóra és gyorsan mászni kezdek. Már fél úton járok, de kemény szédülés vesz erőt rajtam. Hangosan zihálok, talán az utca végén is hallani lehet. Fogamat összeszorítva kapaszkodok tovább. Félelem szorítja torkomat, ahogy az idegen lakásban lépkedek. Két-három helyiségbe is benézek, végül megtalálom a konyhát a hűtőszekrénnyel. Nagyot nyelek a számomra túl drágának számító ételek, sajtok, gyümölcsök láttán. Valami hülye szégyenérzet miatt, a legolcsóbbnak gondolt kolbászfélébe harapok mohón. Mély sóhajtással kísérem a lenyelt falatokat. Nem is hallom meg az ajtó nyitódását.
- Hé! Maga! Kicsoda maga! Mi a fenét csinál a konyhámban? - semmi ijedtség nincs a nő hangjában.
- Kérem, hölgyem bocsásson meg! Az éhségtől már nem tudtam normálisan gondolkozni. Kérem, nyugodtan hívja a rendőröket! Nem fogom önt bántani és elmenekülni sem fogok, csak szeretném ezt még megenni. - mutatom neki a kolbászféle maradékát.
- Az Julius étele. - mondja megrovó hangsúllyal.
Szégyenemben elvörösödök és dadogva kérek elnézést:
- Jaj, nagyon sajnálom, hogy pont a gyermeke ételét vettem el!
Szeme továbbra is villámokat szór, de hangja már nem olyan keményen csendül:
- Julius a macskám.
Egy pillanatra abbahagyom a rágást, aztán mégis lenyelem a jóízű falatot. Újabb félelem szorítja össze a gyomromat. Már láttam ezt a határozott, átható pillantású szempárt. Az elmúlt évek alatt alig változott. Ez az én szerencsém! Pont az ő házába kellett bemásznom? Ő nem ismert még fel. Talán nem is emlékszik rám, hiszen számára csak egy név voltam a sok iratban.
A telefont szorongatja a kezében, de továbbra sem hívja a rendőrséget. Csak néz kissé hitetlenkedve. Reménykedni kezdek, talán megúszhatom a dolgot. Szúrósan néz rám és kérdez, faggat. Miért is éhezem, miért nincs munkám, mikor szabadultam, hogy kerültem ide? Idegesen toporgok a földön heverő hátizsákom mellett. Aztán mégiscsak megnyom pár gombot a telefonján és a füléhez emeli. Képzeletben már hallom a járőr szirénáját, de valaki mást hív. Először nem is értem, kiről beszél. Majd táskájába süllyeszti a mobilját. Tollat, jegyzet tömböt vesz elő.
- Éjfélre menjen erre a címre! Kap munkát!
- Éjfélre? - nézek bambán.
- Igen, ez egy pékség. Tudja, időben kell kezdeni, hogy reggelre a boltokba kerülhessen a friss kenyér. - magyaráz tanárosan a hülye gyereknek.
- Ó, kérem hölgyem! Nagyon köszönöm, hogy ilyen jó hozzám! Nem is tudom, hogy fogom ezt meghálálni. - ömlik a szó belőlem.
- Talán úgy, hogy máskor nem tör be hozzám és nem zabálja fel a macska kajáját. - kapom az ironikus választ. - Most menjen haza! - lép félre az ajtóból.
Egy pillanatra megdermedek, ahogy felidézem a semmivé vált egykori otthonomat, és halkan mondom:
- Nekem olyan nincs.
Látom, nem érti, mert kérdőn néz rám kicsit oldalra billentett fejjel.
- Nincs otthonom, nincs hova mennem... - magyarázom.
Megcsóválja a fejét és valamit rosszallóan morog magában.
- Jöjjön, a szuterénban most kicsit felfordulás van. Ha kitakarítja, akkor lakhat ott egy ideig.