Kartnok (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)
Amikor kilépek az ajtón és látom mennyire közel van a lift, gondolok egyet és elmegyek a a folyóson a távolabbi lifthez...valahogy olyan érzésem támad, hogy még láthatlak...
Amikor a lift felé közeledek, látom, hogy Te állsz a lift előtt, nekem háttal...hisz karod barnasága itt is éppúgy csillog a bézs színű ing mellett, ahogyan azt az ablakban is láttam.
Nem tudom, hogy megérzés volt csupán vagy hallatszottak lépteim, de Te megfordulsz, látom rajtad a meglepődést, de rám mosolyogsz és mondod:
-Szép napot drága hölgy! - nagyon zavarba hozott a hangod, hiszen annyira férfias és kellemes. Csak annyit tudok mondani, hogy:
- Szép napot!
Megérkezett a lift, Te udvariasan előre engedsz, majd beszállsz.
- Hová szeretne...? - de nem hagyom, hogy folytasd, a hangodtól végigfutott rajtam valami bizsergés és izgatottan egyből rávágom:
- A negyedikre kérem.
Nem értem magam, még hogy egy férfi hangjától bizsergés, ilyen nincs...
Annyira elkalandoztak a gondolataim körülötted, hogy hirtelen gondolkodnom kellett, hogy hova is kellene mennem, melyik szobába is vannak anyuék??
Elkezdtem mormolni, ami kissé remegő hangon kihallatszott.
- Huszonötös... huszonötös szoba.
Végre megállt a lift, ami szinte egy megváltás volt, mert nem bírok magammal, nem értem magam, fura érzések fogtak el.
Kilépek a liftből, de meg sem fordulva megyek tovább...
Hallom csukódik a liftajtó, mire Te még utánam szólsz:
- További szép napot drága hölgy! - de erre már reagálni sem tudok, hiszen még mindig a magam gondolataival játszadozok, próbálom megérteni, hogy mi lehet ez.
Odaérek az anyuék szobájához, felnézek az ajtószámra: 25.
Kopogok, hallom anyu hangját, majd belépek.
Szinte magam alatt vagyok, de ezt jól leplezem, így csak ennyit kérdeznek:
- Indulhatunk?
Erre a szóra ismét kalapálni kezd a szívem, hiszen ebédelni megyünk és az étterem a földszinten van... Ő is a földszintre ment...
Azért próbálom összeszedni magam és azt mondom, hogy:
- Igen!
Ahogy leérünk a földszintre, tekintetem elindul valahová, szinte öntudatlanul kalandozik, mintha nem is én irányítanám, hanem a tekintet irányítana engem...
Nem látom sehol, kicsit csalódottan, de elindulok.
Az étteremben a gyönyörűen megterített asztalok kicsit segítenek abban, hogy most ne Őrá gondoljak.
Megcsodálom az asztalon a virágokat, sőt annyira megtetszik, hogy az egyikhez odahajolok és megszimatolom. Szemem ebben a pillanatban becsukódik és élvezem a virág illatát...lassan kinyitom a szemem és kit látok?
Egy távolabbi asztalnál Ő figyel, és ahogy ránézek elmosolyodik.
Kissé elpirulok... Ő végig nézett mióta bejöttünk... csak ez jár a fejemben...
Felegyenesedek, megpróbálok valami kis mosolyt kierőszakolni magamból, ami eléggé nehezemre esik, a szívem a torkomban dobog....