Mykee (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)
Ez a pár nap valahogy úgy tűnt, mintha nem lennék önmagam. Egyrészt nem fogtam fel a valóságot, mi történik velem, mi vesz körül és az embereknek is néha csak egy biccentés volt a felelet. Kicsit magamba szálltam és elgondolkodtatott az az éjszaka. Micsoda lány, és hogyan tudta elcsavarni a fejemet, de főleg a szívemet? Mi ütött belém, hogy az eddig megbízhatóan stabil életem így felfordult?
Ehhez hasonló gondolatok gyötörtek és nem bírtam csitítani magamban. Látnom kell őt, különben beleőrülök! Viszont visszatartott az elválásunkkor tett fogadalmunk, hogy nem hozhatom őt hírbe, nem lehet kellemetlen neki egy újabb találkozás. Bár csak én tudtam egyedül, hogy nem történt lopás, amit már régen megbocsátottam neki aznap, de a városiak szemében mégis lókötőnek számított, ráadásul egy nő!
Kemény dió. Viszont újabb mulatságra kaptam meghívást, akár hivatalból, akár szívélyességből, de ott leszek. Hátha feltűnik majd szívem hölgye.
Ezzel a reménnyel állok a forgatagban, és keresem, merre is lehetnek. Ekkor látom meg az élénk színű ruháját és hevesen dobban a szívem. Legszívesebben eléjük sietnék köszönteni, de nem lehet. Máris feltűnne az embereknek, hogy a seriff egy bűnöző elé megy, ráadásul hogyan... Nyugalom, türelem! - csillapítom magam és elvegyülök, hogy ne szúrjon ki, és igyekszem megkerülni őket.
Ahogyan közeledek feléjük, látom, miként néznek a leányra az emberek. Ez kicsit felbosszant, de majd megmutatom ezeknek az embereknek, kiről legyen véleményük! Kívülről igyekszem türelmet és nyugalmat erőltetni az arcomra, miközben figyelem, hogyan is keres az én drágám. Ez máris megenyhíti a haragom és amikor kicsit ellép az apjától, odalépek a férfihoz:
- Szép estét! - köszöntem biccentve, lassan már tényleg leáldozóban volt a nap és kigyúlnak a fények, meggyújtják a mécseseket. - Örülök, hogy a városunkban találtak végső helyet otthonuknak.
- Köszönöm seriff, én is örülök. Igazán jó itt.
Ekkor fordul meg a leány és ahogy rám néz máris lesüti a szemét pironkodva, majd alig hallhatóan megszólal:
- Szép estét seriff! Ne haragudjon a múltkoriért...
- Dehogy haragszom... - állánál fogva emelem fel a fejét és fátyolos szemébe nézek mosolyogva. Legszívesebben magamhoz ölelném itt és most, de csak annyit felelek: - Megkapta az érte járó büntetését. Remélem, nem fordul elő, hogy csak úgy elvisz egy lovat.
Ismét lesüti a szemét, nem mer rám nézni, pedig még mindig fogom az álla alatt:
- Nem, nem fog előfordulni. De... - már azt hittem elszólja magát, de így folytatja: - De az emberek...
Sírni kezd és ujjaimra folynak a cseppek. Apjához fordul, aki átöleli és a vállán zokog. Bár az enyémen tenné. De ideje, hogy jóvá tegyük a dolgot!
- Várjon meg itt kérem. - szólok neki, de valószínűleg nem hallja, de az apja bólint, hogy érti és tovább csitítgat.
Elsietek a zenészekhez és fellépek melléjük. Abban a pillanatban alább hagy a zene és várakozó csend üli meg a helyet, minden tekintet rám szegeződik. Ideje, hogy rendet tegyek!
- Emberek! - tekintetem körbehordozom, mindenki feszülten figyel - Nemrégen városunk új tagokkal bővült, ami egyértelműen jót tett mindannyiunknak. Ebben egyetértünk. Viszont a legutóbb egy kis közjáték zavarta meg a kellemes kikapcsolódásunkat: az ifjú hölgy a lovamon sietve távozott...
- Ellopta! Lótolvaj! Lókötő! - jöttek a bekiabálások, de szigorú ábrázatommal hamar elcsendesültek a tiltakozók.
- Szóval a hölgy sietve távozott. Még nem ismerte városunk törvényeit, és érzelmeitől vezérelve nem gondolkodott, amikor elvágtatott. Bár mindannyian követünk el hirtelen, meggondolatlan lépéseket - kis szünetet tartottam, és pár embernek mélyen a szemébe néztem, tudják jól, mire gondolok éppen -, neki ez volt a legelső. Meg is kapta a büntetését érte. Vagy nem?
Némi fejcsóválás, de általában elégedett morgás volt a válasz, hogy igazam van. De még nem fejeztem be:
- Akkor most azért, hogy lássa mindenki, hogy nálam tiszta lappal indul az, aki már megkapta a büntetését, ezért most felkérem az ifjú lótolvaj hölgyünket, hogy táncoljon velem egyet! - kezem nyújtom felé és a tömeg szétnyílik előtte. Ahogy bátortalan lépésekkel közeledik felém, még odaszólok az embereknek: - És én voltam az utolsó, aki így hívhatta, mert ezután aki ezt vagy ehhez hasonlót mond rá, az megtekintheti a fogda rácsait!
Eddigre odaér a lány és megfogom azt a finom kezét.
- Hölgyem! Szabad egy táncra?
Alig hallhatón, elcsukló hanggal válaszol:
- Igen!
A zenekar pedig rázendít egy igazán talpalávaló, vidám muzsikára. Egy pillanatig egymás szemébe nézve veszünk el a másikban, de aztán elindítom a táncunkat. Először az emberek csak helyet adnak nekünk, végül ők is beállnak a forgatagba.