Ronea (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)
Egy tisztáson ültünk, a fűben, és némán néztünk egymás szemébe, miközben körülöttünk zajongott az egész erdő. A madarak egymásnak adva a szót csicseregtek folyamatosan, egyre bátrabban közeledve felénk, a szél finom hárfazenét játszott, a virágok, a fűszálak, a fák egy sejtelmes ősi ritmusra hajladoztak, de mi ebből semmit sem érzékeltünk, csak ültünk egymással szemben, időtlen idők óta. Fogtam a kezét, ujjbegyemmel simogattam a kézfejét, a gyönyörű formájú körmeit, a ráncokat a tenyerén miközben elolvadtam a szemében. Élveztem, ahogy néz rám mereven és mégis olyan odaadóan, ahogy próbálja egyetlen pillantással kifejezni mindazt, amit irántam érez. Nem kellettek szavak közöttünk, a testünk átvette lelkünk üzenetét, parázslott, égett, borzongott, és olyan tökéletes érzést adott, hogy féltem megtörni, akár egy mozdulattal, akár egy sóhajjal, bármivel.