Ronea (Nyers, nem korrektúrázott szöveg!)
Kinyitottam a szemem és egyből elmosolyodtam. Végre! ma van a nagy nap! Betöltöm a huszadik évemet és azt hiszem, mostantól joggal követelhetek egy kicsit több szabadságot magamnak. Főleg apámtól, akinek a szemében igazából még mindig tízéves vagyok, akinek málnafagyit kell venni és fogni a kezét. Remélem, hogy mivel két évvel ezelőtt még nem kaptam, most már megérett az idő hogy saját kocsim legyen.
Kiléptem az ágyból és a tükörben egy kicsit gyönyörködtem magamban. Mindenki odavolt értem, szerették az ártatlanságomat, a csodaszép vörös hajamat, a világítóan kék szememet. Igazi mediterrán alkat társult mindehhez, kerek fenékkel, szép mellekkel.
Felkaptam valami göncöt és leszaladtam reggelizni. A szüleim már lent vártak, szeretettel arcon csókoltak én pedig elindultam az iskolába, mert sajnos még az ilyen csodálatos napokon is vannak az embernek kötelességei.
Késő délután már izgatottan készülődtem, egy különleges, félvállas, égszínkék egyberuhát vettem fel, hozzá magassarkút és egy éjkék kabátkát. A buli helyszínére érve - az egyik kedvenc éttermembe - udvariasan fogadni kezdtem a vendégeket. A legjobb barátaim mellett kénytelen voltam meghívni apám néhány üzletfelét is, de ezen, a még több szülinapi meglepi reményében, gyorsan túltettem magam. Egyre csak áradtak a vendégek, már lassan vagy száz ember tolongott az asztalok körül és elkezdték tálalni az előkelő vacsorát. Körben, az étteremben mindenhol biztonsági őrök ácsorogtak és úgy éreztem, kezdek megfulladni ettől az állandó ellenőrzéstől.
Az étel nagyon finom volt, egy egészen különleges menüt állítottam össze erre a napra, és a vendégek is láthatóan elégedettek voltak mindennel. Aztán egyszercsak elsötétült az egész terem és egy hatalmas tortát toltak be, a kedvencem, egy belga csokitorta volt, és igyekeztem minél hamarabb elfújni a gyertyákat hogy aztán rávethessem magam az ajándékokra. Ekkor azonban apám kézenfogott és nem tudta leplezni a vigyorát, ahogy az étterem bejárata felé húzott. Tudtam, végre eljött az én pillanatom! Egy csodaszép, vörös és rózsaszín mintákkal festett, egyedi rendszámú Ford Mondeo állt az udvaron, az a kocsi, amit már évek óta kinéztem magamnak. Kacagni kezdtem a boldogságtól, megöleltem apámat, csókokkal borítottam az arcát és csak azt hajtogattam, köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Aztán bepattantam a volán mögé és a slusszkulcsot a zárba toltam. A motor búgó hangon életre kelt és már épp rányomtam volna a gázpedálra amikor apám behajolt az ablakon.
-Kérlek vigyél magaddal egy testőrt legalább!
-Ugyan apa! Csak megyek egy kört a háztömb körül, öt perc és itt vagyok! - feleltem flegmán és ő tehetetlenségében csak széttárta a kezét én pedig már száguldottam is. Kicsit messzebb mentem, mint a háztömb vége, de annyira élveztem a száguldást, a szél berontását az ablakon, az elmosódó fényeket, hogy nem volt kedvem visszafordulni.
Egyszercsak villogó fényekre lettem figyelmes. A francba! a zsaruk! azonnal lassítottam és felkészültem rá hogy kedvesen vigyorogva javítsak a helyzetemen.
A rendőr aki megállított kedvesen mosolygott rám. Nagyon szép, sötétzöld szeme szinte foszforeszkált a lámpafényben. Odanyújtottam neki a papírjaimat, mire megkért, hogy szálljak ki a kocsiból, szeretné ellenőrizni mennyit ittam az egyensúly teszttel. Kicsit ugyan furának találtam az ötletet, de olyan szép szeme volt, hogy engedelmeskedtem. És persze, azt sem akartam, hogy elvegyék a jogsimat amikor végre életem autóját megkaptam.
Egy-két lépést tehettem csak, amikor hátranéztem és már csak a vattát éreztem, ami az arcomra szorul és valami édeskés, de kicsit émelyítő ízt. Utolsó emlékfoszlányom az volt, hogy ez biztos kloroform, mert a filmekben is azt használnak mindig.
Egy sötét szobában térek magamhoz. Csak egy ágy van, azon fekszem, és egy szék, ahol a ruháim vannak. Meglepetten veszem észre, hogy valaki eltépte a gyönyörű szoknyámat, és ahogy megtapogatom magam karmolás nyomok is vannak rajtam egy-két helyen. Nem tudom, mi történhetett. Ekkor csikordul a zárban a kulcs és egy pillanatra elvakít a fény. Ijedten, mint egy sarokba szorított vadállat összerezzenek és menekülni próbálok, de nincs hova. Csak az ágy végébe tudok behúzódni, de egy hatalmas alak tovább közeledik felém. Aztán ahogy kiér a fénykörből, egy kicsit közelebb hozzám, már nem is tűnik olyan hatalmasnak, és a szeme villanásából rájövök, ő az a rendőr, akinek megálltam. Kicsit homályosak még az emlékeim, csak azt tudom, hogy bajban vagyok, nagyon nagy bajban.
Megragadja a karomat, felránt az ágyról, szorosan maga elé és összehúzott szemmel belesziszeg az arcomba.
-Örülök hogy megismerhetem Miss Carita Frank. Érezze nálam otthon magát és imádkozzon hogy az apjának megérjen annyit, hogy fizessen önért!